Mintha kritika volna

-LUV-

Çağlar Yiğitoğullari (Tr)

Ki ad elő mit? Kit takar a név: szerzőt, rendezőt, előadót, vagy társulatot? És ez vajon melyik sokadik még-nem-olvasott dráma? Ezen morfondíroztam ott lent, a földön, a kisteremben miközben arra vártam, hogy elkezdődjön a Luv nevű valami. Na, ez tényleg valami volt! Olyasmi, amiről mostanáig csak olvastam, de látni, nem láttam. És valószínűleg a gyergyói közönség sem, amint az a reakciókból kiderült. Ott voltunk szanaszét a kisteremben. Összevissza ültünk, álltunk, guggoltunk, néztük egymást, a vásznon futó filmet, a filmvásznon futó alakot, az előtte loholó palit és tekintetünkkel azt az embert kerestük, akihez képest meghatározhatnánk viszonyulásunkat, aki értetlenségünk káoszából rendet teremthetne.

Merthogy a helyzet rendhagyó volt: nem volt elkülönített játéktér és nézőtér. Egy térben léteztünk, és mozogtunk az előadóval. Nézőtérnek számított minden négyzetméter, ahol éppen tartózkodtunk, ahová mozdultunk. Igen, mozognunk is kellett. Egyrészt, mert az előadás elején megkértek rá, másrészt, mert különben semmit sem láttunk volna. Úgy tűnik, az előadó (Caglar Yigitogullari) úgy építette föl előadását, hogy kiváncsivá tegyen bennünket tevékenységére, és kiprovokálja aktivitásunkat. Sikerült neki! Egy idő után a nézők legalább annyira aktívak voltak, mint maga az előadó: izegtek-mozogtak, sétafikáltak, nyakukat nyújtogatták, összesúgtak. Ha a nézők ennyire aktívvá váltak, vajon nevezhetem őket továbbra is nézőknek? Nem hinném. Inkább arról lehet szó, hogy felcserélődtek a nézői és előadói viszonyok, mint ahogyan összemosódtak a játék-és nézőtér közötti határok is. És miért is nem lehet néző többé az, aki aktív? Egyszerűen azért, mert az aktív ember figyelme öntudatlanul önmagára irányul (pl. bele ne botoljon az előtte ülő ember táskájába, zajt ne csapjon), nem pedig egy másik ember figyelője, nézője. Ilyenkor tehát nem néz(ő), hanem nézett személy. Mozgásával magára vonja a többi ember figyelmét, és ezekben a rövid pillanatokban ő az előadó, hiszen őt nézzük.

A gyergyói közönség valószínűleg nem találkozott még olyan előadással, amely ilyen rendhagyó módon viszonyult volna hozzá, és amely ennyire számított volna az ő fizikai és mentális aktivitásra. És valóban: a helybéli emberek soha nem láttak még ehhez hasonló színházi előadást a városban. Ezért érthető, hogy sok ember őrültségnek tartja a tegnap esti papírevést, a mikrofonnal betömött száj kínlódását és a performer egyéb önkínzásait. És az is érthető, hogy sok ember hülyének nézi az előadót. Én is így tennék, ha nem olvastam volna róla. Nem tartom őrültségnek az előadást, sem őrültnek az előadót. Egyszerűen átéltem a tegnap estét, és befogadtam, amit láttam. Nem tudok úgy viszonyulni hozzá, mint egy hagyományos előadáshoz. Főleg nem kritikusan. Hiszen mit értékeljek? És milyen szempontok alapján? Kell-e egyáltalán kritikát írni egy performanszról? Nekem ugyan kellene, de hogyan csináljam? Arról van némi fogalmam, hogyan írjak kritikát egy előadásról. Csak az a bibi, hogy ez nem egy előadás, hanem egy performansz, és nekem soha senki nem tanította a hogyan-írjunk-kritikát-performanszról című tantárgyat. De nem is baj. Mert a performansznak nem az a lényege, hogy elemezzük, és kritizáljuk, hanem az, hogy átéljük.

Sántha Júlia