Engedd magad provokálni!

Interjú Çağlar Yiğitoğullarival

Az emberek elég nehezen fogadják be a performansz műfajt. Nagy volt a különbség az itteni és a hazai közönség reakciója között?

Azt hiszem, hogy alapvetően én voltam más. A saját életem történeteit használtam fel, amelyeknek eleve a török hagyományban is többletjelentése van (például a közismert Ülker szlogen). Ezért nem vagyok biztos, hogy érthető volt, amit mondani akartam. Gondolkodtam, mielőtt idejöttem, hogy pont e háttértörténetek miatt, hogyan fog működni a dolog, de az igazság az, hogy az előadásaimban nem tartom elsődlegesnek, hogy értsenek. Arra törekszem, hogy megalapozzak egy új érzést és ez által közvetítsek a közönség számára valamit. Érdekes kísérlet volt, mert én is másképp éreztem magam, mint általában szoktam. Nem tudom eldönteni, hogy mit válaszoljak a kérdésedre. Például az előadás első része után, amit diss-nek neveztem, 15 perc szünetet kértem a közönségtől, hogy elkezdhessem a második részt. És az emberek azt mondták, rendben és nem mentek ki. Életemben ez az első ilyen élményem és egyben a legizgalmasabb is a romániai tapasztalataim közül. Összességében azonban nem tudom eldönteni, mi volt jó és rossz az előadásban. Azóta is gondolkodom, hogy valami igazán erőteljes, csodálatos valamit tettem és azért nem mentek ki az emberek, vagy csak egyszerűen nem értették, mi folyik itt, mi következik. Nem tudom még. Tényleg. Mondd meg, ha tudod…

Persze ehhez közrejátszott, hogy kissé idegenül éreztem magam. De ez azért volt jó, mert a kihívás a koncepciója a performansznak. Amikor színészként mozgok kortárs, vagy klasszikusabb közegekben, akkor ez másként működik.

Eléggé szakítottál a formákkal. Mit értesz klasszikus alatt?

Olyan, mint a ti színházaitok is általában. De például dolgoztam Mihai Măniuţiuval Kolozsvárról, eljött az én társulatomhoz, vagy dolgoztam Ştefanescuval is. A társulatunkkal mi is a kolozsvári és a szebeni színházhoz hasonlóan dolgozunk. Nagyon jó, hogy folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Az idén például voltam Szebenben is fesztiválon színészként, nem performerként. Igen, ezt értem klasszikus alatt: minden előre le van szögezve, pontosan meg van rendezve, szervezve például akár a koreográfus által is. Így a nézőt sem érhetik akkora meglepetések, hiszen pont a rendezettség miatt általában nem történhetnek váratlan hibák. A színészek tudják a dolgukat, rákészülnek, megcsinálják.

Hogyan készülsz egy olyan performanszra, amilyet csütörtökön láthattunk?

Tulajdonképpen két különböző performansz volt akkor este. Az első, amit ugye Diss-nek neveztem és a második a Luv-story volt. Vannak hasonlóságok és hatalmas különbségek is a kettő között. Az alapvető hasonlóság, hogy mindkettő autobiogrfikus vonásokra alapoz. A koncepció a kockáztatás volt. Fizikai kockázat volt például a mikrofonos részben, gyerekkori emlékekkel korbácsoltam az érzelmeimet, amikor a kekszet ettem a sarokban. Ez volt a koncepció. Mindig igyekszek megtalálni azt a módot, ahogy kifejezhetem, milyen személyiség is vagyok. Amúgy ezekben a napokban másoknak is feltettem ezt a kérdést. Pont azért, mert a fesztivál ideje alatt olyan előadásokat láttam, amelyekben közös vonásokat fedeztem fel a sajátommal. Miért csináljuk éppen ezeket a dolgokat? Én nem tartom magam intellektuelnek. Performer vagyok, és erről gondolkozzon a színház kritikus, vagy pszichológus, vagy pszichiáter. Ezek az én szokásaim, én egy ilyen ember vagyok. Próbálok egyszerű maradni… a személyes életemben is. Emlékszel a címekre: nemzetiség, anya, apa, család, szerető…és én? Próbálom megérteni, ki vagyok.

Úgy gondolod, hogy kellemetlen, kínos szituációkban találsz önmagadra? Ez csak egyedül megy?

Így van. De performerként nem dolgozom mindig egyedül. Dolgoztunk már közösen egy isztambuli koreográfussal, de voltam olyan performanszban is, amelyet egy hattagú csoporttal közösen csináltunk. Azonban, ha ilyenszerű gondolatok által próbálok megvalósulni, mindig egyedül teszem.

Mikor tértél át az efféle előadásmódra?

Négy éve. Színészetet 13 éves koromtól tanulok, az egyetemet 2001-ben fejeztem be, majd nyolc év munka társulatnál. Performernek lenni Törökországban meglehetősen szokatlan. Ez csupán néhány éves történet. De már vannak nagyszerű performansz fesztiválok is.

Nálunk nem, de ez máshol már divattá nőtte ki magát...

Igen, a performansz művészet manapság világszerte divat. Én is gyakran kapok meghívásokat Európába. Bár vannak fesztiválok nálunk, Isztambulban az egyetlen vagyok, aki színházi képzettséggel rendelkezik. A többiek általában tánctechnikákra alapoznak. Én kicsit másképpen gondolom: nem technikát, hanem tánctudást használok. Valahogy leromboltam a berögzült technikát. Nem szeretem a testem normál fizikai úton használni. Ez a pont az, ahol radikálisan különválik a színház a performansztól. Amikor a nevemet használom, akkor színész vagyok, amikor csak úgy vagyok, akkor performer. Ahogy mondtam, a normál színházi megnyilvánulásban minden rögzített. A performanszban a folyamat, az idő úgy fontos, hogy nem tudok előre leszögezni semmit. Nem tudom például, hogy meddig fog tartani. Folyamatosan keresem, hogy mi történik valójában, mialatt cselekszem. Szembesülök, és egyben szembesítem a szituációt a közönséggel is. Teljesen átalakulva, magamban mindent újrarendezve lépek be a térbe. De semmi nincs eldöntve, mert nem tudhatom előre, hogy mit leszek képes megtalálni. Nem elég ismernem a termet, a teret, a méreteket. Kell látnom például, ahogyan megtörik a fény a közönségen.

Van olyan kedvenc performered, aki nagy hatással van a munkádra?

Oh, igen! Meg Stuart, egy amerikai performer, koreográfus. Ő teljesen átalakította a felfogásomat… egyszerűen összetört. Nagy rajongója és követője vagyok. Három éve elmentem Berlinbe csak azért, hogy lássam az ő performanszát. Szerettem volna üvölteni, és őrülten zokogni utána… Az is a szeretetről szólt. A sírást azért voltam képes visszatartani, hogy nehogy elszalasszak akár egyetlen fontos pillanatot is. Csodálatos volt! Utána lehetőségem nyílt arra, hogy részt vegyek egy workshopon, amit ő vezetett. Hihetetlenül laza, közvetlen személyiség. Nagyon keményen dolgozik, állandóan új projekteken töri a fejét. Lévén, hogy általában táncosokkal dolgozik, fura volt, hogy én, mint színész kerültem el hozza.

A fesztivál ideje alatt te vezetted a workshopot a figurásoknak. Mennyiben alapoztál ezekre a koncepciókra?

Hmmm… Nem tudom, de azt hiszem, nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Meg Stuart megváltoztatta az egész személyiségem, más lettem. Igen, nyugodtan kijelenthetem: Meg Stuart munkája volt a fő koncepció ebben a workshopban. Folyamatosan ismételtem a színészeknek ebben a három napban, hogy a provokátorotok vagyok. Használjatok engem, mint provokátort, hogy provokálva legyetek! Használjatok! Sokmillió színész és színésznő van a világon, ezért kell találni egy olyan utat, ami nem középszerű: robbanni kell! Kell egy kéz, amelyik provokatívan lökdös, pattanásig feszít. Ezt tette meg Stuart is velem. És most először én is ezt a módszert alkalmaztam.

Györgyi