BEDOBTUK A TÖRÖKÖZŐT!

-LUV-

Çağlar Yiğitoğullari (Tr)

Egy biztos: a LUV hidegzuhany volt a gyergyói közönségnek. Egyrészt azért sokk, mert az ehhez hasonló performatív megnyilvánulásoknak nincs hagyománya nálunk (hacsak nem megyünk mindjárt a sepsiszentgyörgyi Ütő Gusztávig, aki évtizedek óta performerként is dolgozik). Másrészt azért, mert egy olyan előadást láttunk, amely ízig-vérig betartotta a huszadik századi performanszok sokkoló alapszabályait: voltak aszketikus mozzanatok, konvencióktól, tabuktól való megszabadulás, testiség, testnedvekkel való kísérletezés, kifulladás, öklendezés stb. Hatott az elv, hogy az ember lénye csak a legkényelmetlenebb helyzetekben mutatkozik meg igazán, hogy a tapasztalat nem holmi szórakozás: kemény munka. Hogy közben egyedül kell lenni. Mert – továbbra is a performansz esztétikájával parafrazálok – az ember a leglényegibb dolgokat egyedül tapasztalja meg, szavak nélkül. Mert a leírhatatlan, elmondhatatlan egyedüllét (a kezdeti értelmes mondatok is érthetetlen őrjöngéssé váltak) egy új individuum születését megelőző lét – nem lét között húzódó hajszálvékony határ. Határ, hisz az egyedüllét mégis egy fajta létet determinál, tartalmakat határoz meg egy fogalmilag steril környezetben, ahol a LUV-story már eleve nyelvileg felszabdalt szituáció.

Először nem értettem, hogy tulajdonképpen miért volt szükség ennyire ragaszkodni a performansz tipikusan huszadik század végi hagyományaihoz, miért is kellett az identitástudatot erősítő címert graffiti szerűen fújni, miért fontos (még mindig) ez az erőteljes underground hatás. Majd kiderült: nem a jelenkori, hanem a nyolcvanas évekbeli török identitásból bontakozik ki mindez. Így már tiszta: időutazás. De akkor miért fontos ma? Miért pont a rapben (maga a szókimondásban) ismeretes „diss” fogalom a kulcsszó, miközben a csend és az elmondhatatlanság a lényeg? Mert a legnagyobb paradoxon ma, hogy a cenzúra eltűnt, de vele együtt a lényegi, súlyos szavak is felszínné váltak.

Nem meglepő, hogy az arckifejezések meglehetősen tág skálája mutatkozott a félhomályban: megdöbbent, haragos, feszült, unott, értetlen, figyelő tekintetek. Hogy senki nem nevette el magát a vonaglások, a hörgések közepette, azt jelenti: ténylegesen hatott a dolog. És az is biztos, hogy sokan utána is szó nélkül maradtak. Én is. Çağlar Yiğitoğullari elérte, hogy bedobjuk a törülközőt.

Györgyi