2010. október 6., szerda

Síkban


-A SOHA VISSZA NEM TÉRŐ-

Pintér Béla és társulata


Amíg a vissza nem térő vágyálmainkkal, anyagi jólétünkkel, görcstelen gyarlóságunkkal vagyunk elfoglalva, addig az életünk igazán fontos értékei szépen tovaszállnak és soha vissza nem térnek – merül fel bennem az előadás után.
Pintér Béla sajátosan beszél az életről, s az azt átszövő felszínről. Szinte szembekacag a tragikummal. Úgy tesz, mintha megpróbálná teljesen háttérbe szorítani azt, poénnal töri szét a mély pillanatokat is. Még a legnagyobb fájdalmon is képesek vagyunk gátlások nélkül kacagni, mint valami utolsó erkölcstelen állatok. Mintha mindenki kárörvendő lenne, mintha kihalt volna belőlünk az összes együttérzés. Az előadás és néző teljesen abszurd helyzetbe kerül, képtelenek leszünk az empátiára.
Figurákat látunk, amit legtöbbször mélységesen utálok, de Pintér nyelvezetében elfogadhatóvá vállnak. Hogy mitől, mitől nem: igaziak.
Az előadás mesteri magabiztossággal ötvöz több stílust, világot, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük zsúfoltnak. Kihasználja a kétdimenziós díszlet által biztosítható lehetőségeket. A díszlet, és kellékelemek, képesek elemelni az előadást. Továbbá a síkban való ábrázolás is arra utal, hogy egy mű világban élünk, valahol a felszínen tapogatózva, prímér jelentésekbe ütközve. Még a sok klisé sem zavaró, mert mi az élet, ha nem a régi nagy közhelyek újrafelfedezése, más szempontból, más irányból. Dramaturgiai szerkezete szinte átlátható, mégis végig fenntartja a figyelmet. Nyugodtan lehet mondani, hogy a Pintér-előadások egy kaptafára készülnek, de szerintem a mai színház jól megcsinált darabjai közül messze kitűnnek…
Tamás István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése