A következő címkéjű bejegyzések mutatása: -Így mondta-. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: -Így mondta-. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. október 6., szerda

Utóhang

(Interjú Béres Lászlóval, a Figura Stúdió Színház igazgatójával)
B.E.: Hogy telt neked ez a fesztivál?

B.L.: Jól. Nyílván, az ilyenkor szokásos fáradságot leszámítva. Egy ilyen kicsi csapat számára kihívás egy ekkora fesztivál megszervezése. Gyakorlatilag önerőből jött létre, a színészeknek, az adminisztrációnak, a műszaknak és még sok más embernek köszönhetően. Már csak egy utolsó koncert van hátra, és akkor már biztosan állíthatom, hogy eredményes fesztivált zártunk. Azt látom, hogy a közönség is érdeklődött, ezen kívül nagyon jó a csapatok visszajelzése is, a többség nagyon meg volt elégedve a közönséggel. Azt érzik, hogy itt egy olyanfajta közönség kezd kialakulni, amely nyitott szinte bármilyen előadásra, s ez nem csak a fesztiválnak, hanem a Figura műsorkritikájának is köszönhető.
B.E.: Az elöző évek Dance Movement Theatre fesztiváljaihoz képest gondolod, hogy ez jobban sikerült? Van esetleg olyan, ami pl. az elmúlt években eredményesebbnek mondható?
B.L.: Azt gondolom, hogy a fesztivál harmadik kiadása abból a szempontból biztosan jobban sikerült, hogy most már szemmel láthatóan nemzetközi jelleget öltött. Egyre nívósabb csapatokat tudunk megszólítani, akik elfogadják a meghívásunkat. Eredményesebb volt ez a fesztivál, hiszen szervezése már egy évvel ezelőtt elkezdődött. Ahhoz, hogy ilyen csapatok ide tudjanak jönni, időben el kellett kezdeni a szervezést. A romániai helyzetre általában nem az jellemző, hogy egy évvel előtte elinduljanak a tárgyalások. Az utolsó száz méteren, az utolsó hónapokban kezdődnek el a szervezések. Ezt mi jó előre elkezdtük, így ettől nagyobb lett, s kicsit nehezebb is. Azt gondolom, hogy a szervezésben mindig is voltak és lesznek hiányosságok, ám igyekszünk a legjobbra törekedni. Egy nagyobb stáb kellene ahhoz, hogy minden gördülékenyen működjön.
B.E.: Milyen koncepció alapján választottátok ki ezeket az előadásokat? Miért pont ezeket a társulatokat hívtátok el?
B.L.: Azt kell tudni, hogy a Dance Movement Theater Fesztivál jellegzetessége az, hogy minden alkalommal egy bizonyos gondolatmenet, gondolatiság köré szerveződik. Első próbálkozásként számunkra ismerős csapatokat hívtunk meg. A másodiknál az egyéni alkotók voltak megszólítva, így alkotói párbeszéd volt a címe. Próbáltuk a különböző alkotók, kultúrák közti párbeszédet erősíteni, és volt egyfajta összehasonlítás a romániai és a magyarországi táncszínházak között is. Voltak szemináriumok, workshopok is, amelyek erről szóltak. Az idei fesztivál a „teamwork”, csoportmunka, nevet viseli. Egyrészt olyan előadásokat hívtunk meg, amelyek többnyire társulatok, közösségi csapatként működnek úgy, hogy egy-egy markánsabb alkotó személyiséghez társulnak. Ilyen például a korábban látott Pintér Béla-társulat, de ide sorolhatnám Urbán András vagy Bozsik Yvette társulatát is. Olyan társulatok is részt vettek, amelyek ha nem is egyetlen személyiség köré szerveződnek, de mindenképpen olyan csapatmunkában dolgoznak, melyekben nagyon erős a közösségi szellem. Azt hiszem, ilyen például a Figura, a Piatra Neamţ-i társulat, de még volt egy pár.
Az idén ünnepeljük a Figura intézményesülésének huszadik évfordulóját. Azt gondolom, hogy a Figurára jellemző az „erős” közösségi létezési forma, illetve a csapatban való gondolkodás. Nyílván olyan előadásokat, társulatokat szólítottunk meg, amelyeknek a munkássága számomra, számunkra fontos, ismerős, közel áll a miénkéhez. Ugyanakkor az is a cél, hogy a meghívott előadásokon keresztül, úgy a Gyergyói közönséget, mint a más, környező városokból (pl. Vásárhely, Csíkszereda), településekből érkezett nézőket is megszólítsuk. A közönség és a társulat számára egyaránt fontos az, hogy felmutassunk lehetséges utakat, variánsokat, ugyanakkor szembesüljünk a színházcsinálás, illetve a színházi látásmód különböző módozataival. Úgy is mondhatnám, hogy „egy kicsit tágítani kell a köröket”. Elsősorban ez befolyásolt mikor ezeket a társulatokat kiválasztottam, meghívtam.
B.E.: Volt-e „kedvenc” előadásod? Melyik előadásnak örültél a legjobban?
B.L.: Azt gondolom, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, ugyanis mindegyik előadásnak megvolt a maga sajátossága, és az is, amiért szerettem. Természetesen a Figura előadása, hiszen az a miénk, azt fenntartások nélkül szeretem, de ugyanúgy (érthetően személyes okok miatt) fontos a Piatra Neamţ-i előadás, a Yerma, amelyet én rendeztem, de azt gondolom, hogy az első napi török előadás a Çağlar Yiğitoğullari előadása ugyanilyen erősen hatott rám. Ezt a fajta erőteljes színészi jelenlétet, szinte önromboló színészi alakítást úgy gondolom, minden társulatvezető szeretné, ha a színészei képesek lennének felmutatni. Folytatva, hasonlóan erős kihívást jelent például a szabadkai színészek előadása, ugyanígy a Tünet Együttes finom humora is, hiszen ahogy ilyen szelíd iróniával meg lehet fogalmazni dolgokat, az a társulat számára is nagyon izgalmas lehet. Vagy beszélehtünk a ma esti előadásokról is. Számomra nagyon fontos a Kobez előadása, az Ékezet, amelyről azt gondolom, hogy egy gyönyörű költői színház, így az egyik kiemelten erős pillanata volt a fesztiválnak; és hát a Pintér Béláék sem hazudtolják meg önmagukat. Nagyon drasztikusan, a tőlük megszokott módon, nagyon erős formát választva, szembesítettek a társadalmi sajátosságokkal, fonákságokkal. Összességében megvan annak az erénye, hogy mindegyikben megtaláltam, amit szívesen ötvöznék, látnék a társulatunk gondolkodásmódjában.
B.E.: Hogy tekintesz a jövőre? Úgye lesz még következő alkalom is?
B.L.: Én azt gondolom, hogy ha élünk és eszünk akkor igen. Igazából már most, vagy inkább két éve megfogalmazódott a következő kiadás gondolatisága. A következő fesztiválon, az előadások és a zene kérdéskörét fogjuk körbejárni a színház, a tánc, a mozgás és a zene kapcsolatát egy előadáson belül. Tehát valószínüleg olyan előadásokat, produkciókat fogunk meghívni, beavatni, amelyek ebbe az irányba tesznek érdekes, izgalmas kísérleteket.
B.E.:Köszönöm és gratulálok. Én nagyon jól éreztem magam!
Emőke

2010. október 5., kedd

Ha kikapcsolod, akkor jönnek…az emlékek

Lajkó Félixtől kérdeztem egyet s mást a gyergyószentmiklósi fellépése után, a 3. alkalommal megrendezett Dance-Movement –Theatre fesztiválon. Lássuk!

Hogyan születnek a zenéid?

Esküszöm, hogy nem tudom, de komolyan. Minden délután a kísérőmmel gyakorolunk három óra hosszat, és onnan valami biztosan kialakul. Újabban semmi nem akar kialakulni.

Most alkotói válságban vagy?

Válságban, mindig válságban.

A Vox Naturális hogyan készült?

Hosszú történet, de valahogy elmesélem. Hát az erdőből deportáltak Velence városán keresztül Avignon városába. Ahol meg kellett nyitnom nem tudom hányadik tánc meg ilyen művész dolgot, a pápai palotában. Azt megnyitottam. Irgalmatlan mennyiségű pénzt kerestem, majd hazamentem. Összehívtam a leghülyébb embereket, köztük Antalt is. Majd kipakoltuk az egész stúdiót a természetbe, és megcsináltuk ezt a lemezt. Minden tönkrement, de kifizettem. Mindenkit kifizettem.

Mesélj kérlek valamit a hangszeredről…

Kérlek szépen ez a hangszer, amin játszottam az egyik barátom egyik mesterműve. Sokáig ígérgette, hogy csinál nekem egy jó hegedűt, amin tényleg lehet majd játszani. Lekoppintotta Menuhin egyik, hegedűjét, valami König. Nagyon jól sikerült. Na ez az.

Hogy találkoztál Antallal?

Az Antal már gyerekkorába látta, néhány koncertemet, majd játszott a Vox Naturalisban, utána pedig úgy döntött, hogy elege van, és ezt akarja dolgozni. Ebbe akar belehalni.

Azt hallottam, hogy nem szívesen jársz fesztiválokra, ez mennyire igaz?

Hol? Azt hiszik, hogy ülök otthon, s arról álmodok, hogy postán küldik a pénzt? Mindenkinek szüksége van pénzre, el kell tartani az asszonyt, a gyereket, az Antit.

Milyen élmények maradtak benned az erdélyi turnékról?

Talán az ételek. Így reklámozták a levest, hogy paraszt, erdélyi, zöldség, csorba.

Ha kikapcsolod, akkor jönnek…az emlékek

Tamás István

Engedd magad provokálni!

Interjú Çağlar Yiğitoğullarival

Az emberek elég nehezen fogadják be a performansz műfajt. Nagy volt a különbség az itteni és a hazai közönség reakciója között?

Azt hiszem, hogy alapvetően én voltam más. A saját életem történeteit használtam fel, amelyeknek eleve a török hagyományban is többletjelentése van (például a közismert Ülker szlogen). Ezért nem vagyok biztos, hogy érthető volt, amit mondani akartam. Gondolkodtam, mielőtt idejöttem, hogy pont e háttértörténetek miatt, hogyan fog működni a dolog, de az igazság az, hogy az előadásaimban nem tartom elsődlegesnek, hogy értsenek. Arra törekszem, hogy megalapozzak egy új érzést és ez által közvetítsek a közönség számára valamit. Érdekes kísérlet volt, mert én is másképp éreztem magam, mint általában szoktam. Nem tudom eldönteni, hogy mit válaszoljak a kérdésedre. Például az előadás első része után, amit diss-nek neveztem, 15 perc szünetet kértem a közönségtől, hogy elkezdhessem a második részt. És az emberek azt mondták, rendben és nem mentek ki. Életemben ez az első ilyen élményem és egyben a legizgalmasabb is a romániai tapasztalataim közül. Összességében azonban nem tudom eldönteni, mi volt jó és rossz az előadásban. Azóta is gondolkodom, hogy valami igazán erőteljes, csodálatos valamit tettem és azért nem mentek ki az emberek, vagy csak egyszerűen nem értették, mi folyik itt, mi következik. Nem tudom még. Tényleg. Mondd meg, ha tudod…

Persze ehhez közrejátszott, hogy kissé idegenül éreztem magam. De ez azért volt jó, mert a kihívás a koncepciója a performansznak. Amikor színészként mozgok kortárs, vagy klasszikusabb közegekben, akkor ez másként működik.

Eléggé szakítottál a formákkal. Mit értesz klasszikus alatt?

Olyan, mint a ti színházaitok is általában. De például dolgoztam Mihai Măniuţiuval Kolozsvárról, eljött az én társulatomhoz, vagy dolgoztam Ştefanescuval is. A társulatunkkal mi is a kolozsvári és a szebeni színházhoz hasonlóan dolgozunk. Nagyon jó, hogy folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Az idén például voltam Szebenben is fesztiválon színészként, nem performerként. Igen, ezt értem klasszikus alatt: minden előre le van szögezve, pontosan meg van rendezve, szervezve például akár a koreográfus által is. Így a nézőt sem érhetik akkora meglepetések, hiszen pont a rendezettség miatt általában nem történhetnek váratlan hibák. A színészek tudják a dolgukat, rákészülnek, megcsinálják.

Hogyan készülsz egy olyan performanszra, amilyet csütörtökön láthattunk?

Tulajdonképpen két különböző performansz volt akkor este. Az első, amit ugye Diss-nek neveztem és a második a Luv-story volt. Vannak hasonlóságok és hatalmas különbségek is a kettő között. Az alapvető hasonlóság, hogy mindkettő autobiogrfikus vonásokra alapoz. A koncepció a kockáztatás volt. Fizikai kockázat volt például a mikrofonos részben, gyerekkori emlékekkel korbácsoltam az érzelmeimet, amikor a kekszet ettem a sarokban. Ez volt a koncepció. Mindig igyekszek megtalálni azt a módot, ahogy kifejezhetem, milyen személyiség is vagyok. Amúgy ezekben a napokban másoknak is feltettem ezt a kérdést. Pont azért, mert a fesztivál ideje alatt olyan előadásokat láttam, amelyekben közös vonásokat fedeztem fel a sajátommal. Miért csináljuk éppen ezeket a dolgokat? Én nem tartom magam intellektuelnek. Performer vagyok, és erről gondolkozzon a színház kritikus, vagy pszichológus, vagy pszichiáter. Ezek az én szokásaim, én egy ilyen ember vagyok. Próbálok egyszerű maradni… a személyes életemben is. Emlékszel a címekre: nemzetiség, anya, apa, család, szerető…és én? Próbálom megérteni, ki vagyok.

Úgy gondolod, hogy kellemetlen, kínos szituációkban találsz önmagadra? Ez csak egyedül megy?

Így van. De performerként nem dolgozom mindig egyedül. Dolgoztunk már közösen egy isztambuli koreográfussal, de voltam olyan performanszban is, amelyet egy hattagú csoporttal közösen csináltunk. Azonban, ha ilyenszerű gondolatok által próbálok megvalósulni, mindig egyedül teszem.

Mikor tértél át az efféle előadásmódra?

Négy éve. Színészetet 13 éves koromtól tanulok, az egyetemet 2001-ben fejeztem be, majd nyolc év munka társulatnál. Performernek lenni Törökországban meglehetősen szokatlan. Ez csupán néhány éves történet. De már vannak nagyszerű performansz fesztiválok is.

Nálunk nem, de ez máshol már divattá nőtte ki magát...

Igen, a performansz művészet manapság világszerte divat. Én is gyakran kapok meghívásokat Európába. Bár vannak fesztiválok nálunk, Isztambulban az egyetlen vagyok, aki színházi képzettséggel rendelkezik. A többiek általában tánctechnikákra alapoznak. Én kicsit másképpen gondolom: nem technikát, hanem tánctudást használok. Valahogy leromboltam a berögzült technikát. Nem szeretem a testem normál fizikai úton használni. Ez a pont az, ahol radikálisan különválik a színház a performansztól. Amikor a nevemet használom, akkor színész vagyok, amikor csak úgy vagyok, akkor performer. Ahogy mondtam, a normál színházi megnyilvánulásban minden rögzített. A performanszban a folyamat, az idő úgy fontos, hogy nem tudok előre leszögezni semmit. Nem tudom például, hogy meddig fog tartani. Folyamatosan keresem, hogy mi történik valójában, mialatt cselekszem. Szembesülök, és egyben szembesítem a szituációt a közönséggel is. Teljesen átalakulva, magamban mindent újrarendezve lépek be a térbe. De semmi nincs eldöntve, mert nem tudhatom előre, hogy mit leszek képes megtalálni. Nem elég ismernem a termet, a teret, a méreteket. Kell látnom például, ahogyan megtörik a fény a közönségen.

Van olyan kedvenc performered, aki nagy hatással van a munkádra?

Oh, igen! Meg Stuart, egy amerikai performer, koreográfus. Ő teljesen átalakította a felfogásomat… egyszerűen összetört. Nagy rajongója és követője vagyok. Három éve elmentem Berlinbe csak azért, hogy lássam az ő performanszát. Szerettem volna üvölteni, és őrülten zokogni utána… Az is a szeretetről szólt. A sírást azért voltam képes visszatartani, hogy nehogy elszalasszak akár egyetlen fontos pillanatot is. Csodálatos volt! Utána lehetőségem nyílt arra, hogy részt vegyek egy workshopon, amit ő vezetett. Hihetetlenül laza, közvetlen személyiség. Nagyon keményen dolgozik, állandóan új projekteken töri a fejét. Lévén, hogy általában táncosokkal dolgozik, fura volt, hogy én, mint színész kerültem el hozza.

A fesztivál ideje alatt te vezetted a workshopot a figurásoknak. Mennyiben alapoztál ezekre a koncepciókra?

Hmmm… Nem tudom, de azt hiszem, nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Meg Stuart megváltoztatta az egész személyiségem, más lettem. Igen, nyugodtan kijelenthetem: Meg Stuart munkája volt a fő koncepció ebben a workshopban. Folyamatosan ismételtem a színészeknek ebben a három napban, hogy a provokátorotok vagyok. Használjatok engem, mint provokátort, hogy provokálva legyetek! Használjatok! Sokmillió színész és színésznő van a világon, ezért kell találni egy olyan utat, ami nem középszerű: robbanni kell! Kell egy kéz, amelyik provokatívan lökdös, pattanásig feszít. Ezt tette meg Stuart is velem. És most először én is ezt a módszert alkalmaztam.

Györgyi