Síkban

-A SOHA VISSZA NEM TÉRŐ-

Pintér Béla és társulata

Amíg a vissza nem térő vágyálmainkkal, anyagi jólétünkkel, görcstelen gyarlóságunkkal vagyunk elfoglalva, addig az életünk igazán fontos értékei szépen tovaszállnak és soha vissza nem térnek – merül fel bennem az előadás után.

Pintér Béla sajátosan beszél az életről, s az azt átszövő felszínről. Szinte szembekacag a tragikummal. Úgy tesz, mintha megpróbálná teljesen háttérbe szorítani azt, poénnal töri szét a mély pillanatokat is. Még a legnagyobb fájdalmon is képesek vagyunk gátlások nélkül kacagni, mint valami utolsó erkölcstelen állatok. Mintha mindenki kárörvendő lenne, mintha kihalt volna belőlünk az összes együttérzés. Az előadás és néző teljesen abszurd helyzetbe kerül, képtelenek leszünk az empátiára.

Figurákat látunk, amit legtöbbször mélységesen utálok, de Pintér nyelvezetében elfogadhatóvá vállnak. Hogy mitől, mitől nem: igaziak.

Az előadás mesteri magabiztossággal ötvöz több stílust, világot, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük zsúfoltnak. Kihasználja a kétdimenziós díszlet által biztosítható lehetőségeket. A díszlet, és kellékelemek, képesek elemelni az előadást. Továbbá a síkban való ábrázolás is arra utal, hogy egy mű világban élünk, valahol a felszínen tapogatózva, prímér jelentésekbe ütközve. Még a sok klisé sem zavaró, mert mi az élet, ha nem a régi nagy közhelyek újrafelfedezése, más szempontból, más irányból. Dramaturgiai szerkezete szinte átlátható, mégis végig fenntartja a figyelmet. Nyugodtan lehet mondani, hogy a Pintér-előadások egy kaptafára készülnek, de szerintem a mai színház jól megcsinált darabjai közül messze kitűnnek…

Tamás István

Kopogó cipősarkak

-Yerma-

Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színház

Jelen írás története éppen olyan, mint a Yermáé. A különbség csak az, hogy végül Yermának nem születik gyereke, itt viszont megszületett az írás, mely hosszú hányattatás után életre kelt. A Federico García Lorca történet továbbá olyan, akár egy ballada, mely egy kétségbeesésében férjgyilkosságra vetemedő gyermektelen asszony történetét mondja el. A történet tragikus, tele a női nem legmélyebb szenvedéseivel. A rendező (Béres László) ezt azzal fokozza, hogy egy nagyon kötött formát választ, a táncot, pontosabban az ősi flamenco ritmust (mert nem használ hangszereket), melyet a színészek hoznak létre taps és lábdobogással. Gyakorlatilag a táncos, színész mozdulata saját magának a ritmuskísérete. A Piatra Neamț-i Ifjúsági Színház társulata kiválóan teljesíti a kihívást, és szinte profikként szolgáltatják egyszerre a zenét és a táncot. A szöveg szinte észrevétlenül csúszik át kopogó cipősarkak ritmusába, majd vissza. Mondhatnánk azt is (ha hivatalosak kívánnánk lenni), hogy a szövegszínház egyszer csak mozgásszínházzá alakul, majd ismét visszatér a szöveghez. Néhol kissé soknak éreztem a flamenco mozdulatokat szövegmondás közben (pl. amikor Yerma és Juan (Horia Suru) beszélnek), ugyanis művivé, hamissá, nem elhihetővé tették számomra mindazt, ami elhangzott. Mindez persze nem mondandó el az előadás egészéről. Az egyik kiemelkedő pillanat Victor (Cezar Antal), a kerekesszékben ülő szerető, tánca. Bár mozgássérültként mutatkozik meg, már csak egyetlen mozdulata is elhitette velem, hogy egyszerre kiváló táncos és őszinte szerető Yerma számára. Hasonlóképpen a sógornő páros (Loredana Grigoriu, Ecaterina Hâțu) és Dolores (Lucreția Mandric) jelenléte is kiemelendő az előadásban.

Az előadás erősen vizuális jellegű. Gyakran olyan képeket láthatunk a színpadon amelyek, ha nem is a szánalmat, de a sajnálatot, néha pedig az együttérzést váltják ki a nézőből. Ilyen például a csuklyás papok megjelenése, vagy a férj meggyilkolásának pillanata, melyben a főszereplő Yerma (Isabela Neamţu) egy lepedővel fojtja meg férjét. Az előadás díszlete nagyon egyszerű, de ugyanakkor funkcionális is. A színpad jobb felső sarkában egy hatalmas tükör lóg, melynek segítségével egyszerre két térbe láthatunk bele. Szimultán módon lehetünk tanúi az udvaron történt eseményeknek és a hálószobában (mely később mosókonyhává, utcává alakul) látott jeleneteknek.

Az előadás nem a történet, hanem a flamenco teremtette hangulatban kívánja megragadni Lorca nyomasztó, de ugyanakkor mély költői világát. Mindezt Béres László rendezőnek sikerült elérnie egyrészt a hagyományos módon használt andalúziai kosztümök segítségével, másrészt a most is fülemben csengő, pörgő, cipősarkak szolgáltatta ritmusnak.

Emőke

Plusz, mínusz

-ÉKEZET-

Kobez - Center Memoire du Corps - Nyári Mozi: Der Daphnisz - Döbrei Dénes

- Az előadás legeleje teljesen elveszett a színház előterében.

- A két mesélő mellékszereplő (Matisa Petra Leona és Martinkovics Máté) civilsége és szövegmondása szinte amatőr szint felé tolja az előadást. Sajnálatos módon az elhangzó szövegek nem érik el a kívánt hatást.

- A szövegek néhol klisések, és bár jól tükröznék a hangulatot, mégsem mondanak semmit. A Döbrei szájából elhangzó mondatok igaznak hatnak, mégis valahogy hatásvadásznak tűnnek. Néha nem igazán tud az ember mit kezdeni a közhelyes Kis Herceg idézetekkel.

- Beletelik egy kis időbe mire figyelmen kívül tudja hagyni az ember a “kisherceg” beszédhibáját.

- A groteszt mozgások néhol unalmassá válnak.

+ Dénes mozgásai, állapotai érzelemdúsak, kifejezőek és egészen lebilincselőek.

+ Döbrei tánca mellett az arcjátéka is nagyon kifejező.

+ Az előadás elején a homok erőltetettnek tűnik, de a Döbrei kezében később szinte életre kel.

+ Az élő zene igazán tükrözi a színész mozgásvilágát.

+ A vetítés szépen kitágította a teret a végtelenbe.

+ Annak ellenére, hogy vannak kisebb-nagyobb kizökkenések, az előadás atmoszférája mégis elég hatásos marad.

K.B.Gábor és Kata

Critic`s cut

-ÚJRAVÁGVA-

Bozsik Yvette Társulat

Bozsik Yvette-ről és Társulatáról tavaly ilyenkor olvastam először, éppen az októberi színházi kollokvium alatt. Véleményeket is hallottam, amelyeket azonban gondosan fölpakoltam egy Vajnon nevű polcra az agyamban- érni. Ezen a fesztiválon végre személyesen is alkalmam nyílt előadást látni tőlük, megítélni, és írásban továbbadni azt. Szabad(a)lapon játszom a szavakkal, ahogyan az előadás tette velünk. Azt hittük, mi vagyunk a nézők, a mi dolgunk figyelni és nevetni. Ehelyett az előadás figyelt (nincs vessző) és nevetett rajtunk. Az emberek ugyanis, akik velünk szemben ültek a színpadon, folyamatosan úgy viselkedtek, ahogyan mi, nézők szoktunk: izegtek-mozogtak, időnként összesúgtak. Még saját ismerős gondolatainkat is kihangosították nekünk. Ezt mindenki különböző módon valósította meg: ekegve- makogva, fura magyar és angol akcentussal, csetléssel-(nyelv)botlással. Ez a tükörkép azonnal beállította viszonyulásunkat az előadáshoz: életünkkel szembesültünk. Illetve annak egy töredékével színpad nagyságú színes képek formájában, amelyeket a rendező sajátosan vágott egymás mellé, mint egy filmszalag kiskockáit. Ez a Director`s cut. Hiába is próbálnám írásban visszaadni, mert minden gondolat, szín, hang, kép- és emlékfoszlány, amely az előadásból bennem megmaradt, már saját változatban fut agyam hófehér kivetítőjén Critic`s cut felirat alatt. Látod?

Sántha Júlia

Mint az előszoba fala...

-KARC-

Tünet együttes

Tartja a tükröt, mint az előszoba fala, . Ilyen és ennél lehetetlenebb poénokkal teletűzdelve „beszél” a Tünet Együttes előadása az emberekről, nevetséges társadalmunkról, a világ abszurdumairól. Kifordítják játékukban a mai médiát, az egymás iránti intoleranciát, kommunikációhiányt, a szerelmeket, és egyéb kiüresedett kapcsolatokat. Színházi közhellyel élve tükröt tart a mai fenekestül felfordult világunknak.

Ez így önmagában nem túl izgalmas. Mondhatnánk közhelyesnek vagy épp elcsépeltnek, de az, hogy milyen formákat találnak ezek kifejezésére, az már cseppet sem konvencionális. A közönségnek potyognak a könnyei a nevetéstől.

Láthatunk kétségbeesett csomagolópapír-szaggatást vagy épp totálkáros jógatanfolyamot. Párhuzamosan folyó tévéadások kapcsolgatását hallgatjuk végig tánccal egybekötve, vagy anélkül. Néha bevásárlózacskóba burkolt emberek szaladnak végig a játéktéren, sorba rendeződnek vagy épp fejre állnak. A szereplők folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, egymás tikkjeit gúnyolják, majd a következő pillanatban a boldogságról veszekszenek értelmetlenül. A végére már csak halandzsáznak, de szemmel láthatólag jól megértik egymást.

Ami igazán szomorú, hogy folyamatosan magunkra ismerünk, és így is lelkiismeretfurdalás nélkül vagyunk képesek nevetni.

„Mi is látjuk hogy zajos, folyton rohanós, harsány, sokszor durva”- mondják a műsorfüzetben. Ilyen a világunk és ennek megfelelően az előadás világa is. Emellett szomorú is, persze. De még csak azért sem. „Fejen állunk, ránézünk, nevetünk.”

Talán csak így lehet túlélni...

Kata

A hétfejű

Most az egyszer nem sárkány ez a hétfejű húszéves lény és az a hang sem a tűzokádás kezdete, hanem a fövő kávé sistergése. Heten vannak fejekül, egyik sem gonosz, elférnek jól egymás mellett a YourLivingRoom foteljeiben délelőtt tizenegykor. Már azért is nagy az egyetértés, hogy szíve szerint egyikük sem vállalta volna az igazgatói állást. Mondjuk érthető, hiszen mindegyikük művészi érzékkel van megáldva. De hát egy társulatot, főleg, ha az 1990-ben már intézményesült valakinek csak irányítani kellett. Az első igazgató Árus Zsolt volt, eleve ősfigurás, majd őt követte Bocsárdi László, a Figura megálmodója. Györffi Kálmán, a harmadik fej, ismeretes verseiről is, míg Szabó Tibor színész – bevallása szerint – azért vállalta ez a státust, mert éppen alkotói válságban szenvedett. Pázmán Attila szintén a Figurát alapító színészek közé tartozik, míg Kolozsi Kilián a MASZK színjátszó csoportban kezdte pályafutását, aztán figurássá, végül igazgatóvá vált: nem túl sokáig. Gondolom, ebből a pár szónyi életrajzi adatból is kitűnik (jól van ez így), hogy ezeknek az embereknek a személyisége miért nem fért össze azzal a türelemmel, amit az adminisztratív ügyek haladéktalanul megkívánnak általában: papírokkal való rohangálás, a költségvetés észben tartása, koncentráció a telefon-, villany-, és egyéb számlákra. Ennek ellenére minden meglett, az intézmény is megmaradt, méghozzá nem akárhogy. Tulajdonképpen Béres László (aki most is igazgató-rendező Béreslaci) volt az első, aki önszántából versenyvizsgázott ezért a pozícióért.

Szebeni Zsuzsa királylányos mosollyal kérdezgeti a hétfejűt: mi volt az, amit a friss igazgatóknak át kellett menteni, folytatni saját irányítása alatt, illetve mik voltak a mélypontok? Mert voltak. Általában az a baj, hogy a város lakossága nem igazán fogadja el/be a színházat, de legalább most van egy önkormányzat, amelyik nem akarja megszűntetni. Bocsárdi szerint ez nem feltétlenül gyergyóspecifikus vonás, valahogy Erdély szerte szűk az az értelmiségi réteg, amely igényesebb a közízlésnél. Márpedig egy igazán jó színház működésének alapfeltétele a kísérletezés, meg a (radikálisan) újra való nyitottság. Hogy a Figura alapszellemébe ez beletartozik, az biztos. Bukfencező mérnökökből lettek hivatásos színészek, csak javarészük elment Sepsiszentgyörgyre Bocsárdival.

Szabó Tibkét nem abból a fából faragták, aki nagyon adna a papírokra. Mandátuma alatt elsődleges szempontnak tartotta, hogy diplomás színészek helyett inkább a MASZK-ból kerüljenek ki a társulat új tagjai. Azok legalább nem hozzák magukkal a rutint és a Figuránál nyugodtan elvégezhetik a színészképző nulladik évfolyamát. Ami viszont az ő színészi diplomáját illeti, még elég friss, de az egyetem igazán hálás lehet: még sose volt olyan diákja, aki elsőévesen Jászai Mari Díjat kapott.

Már vártam, hogy az elején szakmai beszélgetésnek induló esemény mikor fordul át anekdotázásba. A majdnem Koponyatorony időtartamúra (három óra és valamennyi) kerekedett beszélgetésen nem kellett türelmetlenkedjek: hamar jött a sztori sztori hátán. De a komolyság is. Kiderült például, hogy a Figura például egy szerelem és ez nem vicc. Meg az sem, hogy egyre több nívós fesztivál van. Csak még konkrétan ki kellene találni, merre tovább.

Györgyi

Virtuális könyvbemutató. Living.

Barátságos ez a Living. Itt helye van a táncnak, kávézásnak, esti sörözésnek, jó beszélgetéseknek és még a könyvbemutatóknak is. Tegnap Szebeni Zsuzsa virtuális könyvbemutatójára kerűlt sor a Livingben. Tévedés azért ne essék, nem a bemutató, hanem a a könyv volt virtuális Figura fogalmak címmel. Míg a Figura Stúdió Színház 10.évfordulójára elkészült interjúkötet az elmúlt tíz év személyesebb emlékeit dolgozta fel, jelen kötet az elmúlt húsz év minden részletét igyekszik rendszerezni. Színházi dokumentációt feldolgozó könyvről van szó, mely még nem jelent meg nyomtatott formában, egyrészt anyagi okok miatt, másrészt azért, mert még folyamatban van az adatfeldolgozás. Egyelőre az adattári rész és a képanyag van dokumentálva. Tervben van továbbá a digitális jelmeztár létrehozása is. A közönség soraiból is hangzottak hasznosnak tűnő ötletek, mint a workshopok képanyagának, esetleg leírásának dokumentálása. Ezek akár a 20. évfordulóra szánt könyvbe is bekerűlhetnének. A bemutató beszélgetéssé alakult, mely során felmerűlt az a kérdés is, hogy: „Akkor 20. vagy 26. évfordulót (kell) ünnepelnünk?” A Figura csoport 1984-ben alakult, ám csak 1990-ben vált intézménnyé. Hogy melyik évfordulót kell ünnepelni, azt maga az igazgató Béres László sem tudta pontosan megmondani, így ez a kérdés nyitott maradt.

Emőke

Brecht – The Hardcore Machine

-BRECHT – THE HARDCORE MACHINE-

retropolitikai revü, a fizikum színháza - Bertolt Brecht Buckowi elégiái alapján

Kosztolányi Dezső Színház / Urbán András Társulata

A sötétség leple alól felvillannak testrészek, testhelyzetek, erőteljes mimikák, és mindezt a test hangjaival fűszerezik. Az egymás után gyorsan felvillanó képeket egyszerű elemlámpával világítják be, csodálatra méltóak a gyors váltások, a pontosság és az összeszokottság. Aztán kissé felerősödik a fény és beindul az őrület...

A hangokból, a fényből, a beszédből és a mozdulatokból egyaránt ritmust faragnak, ugyanakkor az előadás dinamikája is lenyűgöző. Minden pörög. Bámulatos a színészek munkája, az energiájuk végig sugárzik a nézőtérre. A mozdulataik néha katonásan erősek, máskor mechanikusak vagy épp állatiasak. Kedvesek, vadak, brutálisak, szexualizálnak, őrjöngnek, vagy épp szenvednek. Mindent sarkítanak, kritizálnak és ironizálnak. Feszegetik a határokat: a test, a színház és a nézők befogadóképességének határait egyaránt.

Elbűvölt az előadás. Annak ellenére, hogy nem értem. Érzem azt, hogy több szint van egymásra gyúrva, de mikor egy pillanatra megértenék valamit, minden újra összekuszálódik. Elkapok egy mondatot, egy képet vagy egy érzést, ami sokszorosan is túlmutat önmagán, de nem tudom összefűzni őket. És az igazság az, hogy annyira visz magával a produkció, hogy nem is töröm (és nem is adnak lehetőséget arra, hogy törhessem) rajta a fejem. Az előadás és a színészi játék dinamizmusa meg a látvány elnyomja az értelmező-nézői késztetéseimet.

A négy színész igazi hardcore gépezetté állt össze és végigsöpört a Figura stúdióján. Majd e dinamikus játék után képesek végignézetni velünk, ahogyan az egyik lány ráérősen kifesti a körmeit. És a zsenialitás csúcsa, hogy szadistákat megszégyenítő módon még azt is végigváratják, amíg megszárad a tűzpiros lakk.

Kata

Mintha kritika volna

-LUV-

Çağlar Yiğitoğullari (Tr)

Ki ad elő mit? Kit takar a név: szerzőt, rendezőt, előadót, vagy társulatot? És ez vajon melyik sokadik még-nem-olvasott dráma? Ezen morfondíroztam ott lent, a földön, a kisteremben miközben arra vártam, hogy elkezdődjön a Luv nevű valami. Na, ez tényleg valami volt! Olyasmi, amiről mostanáig csak olvastam, de látni, nem láttam. És valószínűleg a gyergyói közönség sem, amint az a reakciókból kiderült. Ott voltunk szanaszét a kisteremben. Összevissza ültünk, álltunk, guggoltunk, néztük egymást, a vásznon futó filmet, a filmvásznon futó alakot, az előtte loholó palit és tekintetünkkel azt az embert kerestük, akihez képest meghatározhatnánk viszonyulásunkat, aki értetlenségünk káoszából rendet teremthetne.

Merthogy a helyzet rendhagyó volt: nem volt elkülönített játéktér és nézőtér. Egy térben léteztünk, és mozogtunk az előadóval. Nézőtérnek számított minden négyzetméter, ahol éppen tartózkodtunk, ahová mozdultunk. Igen, mozognunk is kellett. Egyrészt, mert az előadás elején megkértek rá, másrészt, mert különben semmit sem láttunk volna. Úgy tűnik, az előadó (Caglar Yigitogullari) úgy építette föl előadását, hogy kiváncsivá tegyen bennünket tevékenységére, és kiprovokálja aktivitásunkat. Sikerült neki! Egy idő után a nézők legalább annyira aktívak voltak, mint maga az előadó: izegtek-mozogtak, sétafikáltak, nyakukat nyújtogatták, összesúgtak. Ha a nézők ennyire aktívvá váltak, vajon nevezhetem őket továbbra is nézőknek? Nem hinném. Inkább arról lehet szó, hogy felcserélődtek a nézői és előadói viszonyok, mint ahogyan összemosódtak a játék-és nézőtér közötti határok is. És miért is nem lehet néző többé az, aki aktív? Egyszerűen azért, mert az aktív ember figyelme öntudatlanul önmagára irányul (pl. bele ne botoljon az előtte ülő ember táskájába, zajt ne csapjon), nem pedig egy másik ember figyelője, nézője. Ilyenkor tehát nem néz(ő), hanem nézett személy. Mozgásával magára vonja a többi ember figyelmét, és ezekben a rövid pillanatokban ő az előadó, hiszen őt nézzük.

A gyergyói közönség valószínűleg nem találkozott még olyan előadással, amely ilyen rendhagyó módon viszonyult volna hozzá, és amely ennyire számított volna az ő fizikai és mentális aktivitásra. És valóban: a helybéli emberek soha nem láttak még ehhez hasonló színházi előadást a városban. Ezért érthető, hogy sok ember őrültségnek tartja a tegnap esti papírevést, a mikrofonnal betömött száj kínlódását és a performer egyéb önkínzásait. És az is érthető, hogy sok ember hülyének nézi az előadót. Én is így tennék, ha nem olvastam volna róla. Nem tartom őrültségnek az előadást, sem őrültnek az előadót. Egyszerűen átéltem a tegnap estét, és befogadtam, amit láttam. Nem tudok úgy viszonyulni hozzá, mint egy hagyományos előadáshoz. Főleg nem kritikusan. Hiszen mit értékeljek? És milyen szempontok alapján? Kell-e egyáltalán kritikát írni egy performanszról? Nekem ugyan kellene, de hogyan csináljam? Arról van némi fogalmam, hogyan írjak kritikát egy előadásról. Csak az a bibi, hogy ez nem egy előadás, hanem egy performansz, és nekem soha senki nem tanította a hogyan-írjunk-kritikát-performanszról című tantárgyat. De nem is baj. Mert a performansznak nem az a lényege, hogy elemezzük, és kritizáljuk, hanem az, hogy átéljük.

Sántha Júlia

Színfolt a Játszótér is

-JÁTSZÓTÉR-

Figura Stúdió Színház

A Figura Stúdió Színházban harmadik alkalommal startolt a tánc- és mozgásszínház fesztiválja. Először a hagyományos „üdvözöljük önöket” és „köszönjük” féle mondatok hangzottak el a megnyitón, majd a megszokottól eltérően többször hallhattuk a „színfolt Gyergyószentmiklóson”, „színfolt Erdélyben”, „színfolt a medencében” stb. kijelentéseket is. A színfoltok után megkezdődött a figurások előadása, a Játszótér.

A gyerekkor képei villantak be mikor a távirányítós autó, a hintázó, ugráló „gyerekek” megjelentek a színpadon. Megállt az idő is egy pillanatra, majd elkezdett egyre csak visszafele haladni, mint egy elromlott óra. A gyerekek játszótere egyszer csak elmegyógyintézetbe zárt felnőttek játéktere lett. Itt mindent komolyabban kell venni! – jelezték ezt a színészek azzal is, hogy játékruhájukat kórházi hálóingekre cserélték. Az ápolók (Bartha Boróka, Szabó Eduárd) átadták a „beavató” koszorúkat, mely – kizárólag külsőleg – jelzi a gyerekek felnőtté válását. A koszorúk aztán gyászkoszorúként jelentek meg ismét.

Az előadás attól szép, hogy apró jelenetek, és kis etűd szerű egyéni történetek sokasága alkotja. A részletek teszik értékessé, így például bizonyos mozdulatok különböző jelenetekben való megismétlése (ugyanúgy simogatják a játékmackót mint az egyik „gyereket”). Mintha felhúzható zenegépek lennének, a színészek pörögnek egyik jelenetből a másikba, majd egyszer csak megáll a zenegép, és nincs aki ismét felhúzza. A tánc megáll, s rövid bábjátékot látunk, melyet szinte mozdulatlanul néznek végig az eddig meg nem álló „örök gyerekek”. Azonosulnak az aberrált bábjátékkal, mely még inkább kihangsúlyozza egymáshoz való, gyakran brutális, viszonyukat (lásd pl. egyik megszúrja a másikat egy seprű nyelével). A brutalitás mellett, az előadásban felmerűl a sexualitás kérdése is, a lány-fiú viszony a jelen „magatehetetlen gyermeki” állapotban.

Ugyan nem táncszínházi színészek „mozgatják az előadást”, mégis fontos az, hogy minden mozdulat, gesztus mögött belső töltet legyen. Mozdulataik gyakran üresek, jelentéktelenek, annak ellenére, hogy egy- egy pillanatig úgy tűnik, sikerül megtölteniük őket.

Ha mozgásszínházi előadásról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a zenéről. A Játszótér előadás stílusbelileg is többféle, különböző ritmikájú zenét használ fel, ezért helyenként megkívántam, hogy finomabb átcsúszások legyenek a zenék között. S néha megszülessen, ha csak egy vagy két pillanatra is, a csend.

Emőke

BEDOBTUK A TÖRÖKÖZŐT!

-LUV-

Çağlar Yiğitoğullari (Tr)

Egy biztos: a LUV hidegzuhany volt a gyergyói közönségnek. Egyrészt azért sokk, mert az ehhez hasonló performatív megnyilvánulásoknak nincs hagyománya nálunk (hacsak nem megyünk mindjárt a sepsiszentgyörgyi Ütő Gusztávig, aki évtizedek óta performerként is dolgozik). Másrészt azért, mert egy olyan előadást láttunk, amely ízig-vérig betartotta a huszadik századi performanszok sokkoló alapszabályait: voltak aszketikus mozzanatok, konvencióktól, tabuktól való megszabadulás, testiség, testnedvekkel való kísérletezés, kifulladás, öklendezés stb. Hatott az elv, hogy az ember lénye csak a legkényelmetlenebb helyzetekben mutatkozik meg igazán, hogy a tapasztalat nem holmi szórakozás: kemény munka. Hogy közben egyedül kell lenni. Mert – továbbra is a performansz esztétikájával parafrazálok – az ember a leglényegibb dolgokat egyedül tapasztalja meg, szavak nélkül. Mert a leírhatatlan, elmondhatatlan egyedüllét (a kezdeti értelmes mondatok is érthetetlen őrjöngéssé váltak) egy új individuum születését megelőző lét – nem lét között húzódó hajszálvékony határ. Határ, hisz az egyedüllét mégis egy fajta létet determinál, tartalmakat határoz meg egy fogalmilag steril környezetben, ahol a LUV-story már eleve nyelvileg felszabdalt szituáció.

Először nem értettem, hogy tulajdonképpen miért volt szükség ennyire ragaszkodni a performansz tipikusan huszadik század végi hagyományaihoz, miért is kellett az identitástudatot erősítő címert graffiti szerűen fújni, miért fontos (még mindig) ez az erőteljes underground hatás. Majd kiderült: nem a jelenkori, hanem a nyolcvanas évekbeli török identitásból bontakozik ki mindez. Így már tiszta: időutazás. De akkor miért fontos ma? Miért pont a rapben (maga a szókimondásban) ismeretes „diss” fogalom a kulcsszó, miközben a csend és az elmondhatatlanság a lényeg? Mert a legnagyobb paradoxon ma, hogy a cenzúra eltűnt, de vele együtt a lényegi, súlyos szavak is felszínné váltak.

Nem meglepő, hogy az arckifejezések meglehetősen tág skálája mutatkozott a félhomályban: megdöbbent, haragos, feszült, unott, értetlen, figyelő tekintetek. Hogy senki nem nevette el magát a vonaglások, a hörgések közepette, azt jelenti: ténylegesen hatott a dolog. És az is biztos, hogy sokan utána is szó nélkül maradtak. Én is. Çağlar Yiğitoğullari elérte, hogy bedobjuk a törülközőt.

Györgyi

Egy török

-LUV-

Çağlar Yiğitoğullari (Tr)

„Öt török öt görögöt dögönyöz – szól a közmondás, ám ezúttal egyetlen török dögönyözött több mint 70 nézőt a performansznak titulált 50 perces előadásával. A látszólag kedves fiatalember – hajdani ellenség – egymagában volt fény-, és hangtechnikus, sőt még színész is. Talán elviselhető konvenció lehetett volna, ahogy az egyik jelenetből kilépve, gyorsan elvégzi a beállításait, majd visszalép és tovább játszik. Nem ez történt. Török barátunk ráérősen bánt az időkkel, sőt kezdésképpen még a technika ördöge is meglátogatta – hosszasan babrált a projektorral –, de elnézően húztam egyet a számon, hiszen ez bárkivel megeshet.

Nehezen, de mégiscsak elénk vetültek a várva várt képek: egy csuklyás középkorú férfi egy alagút közepén, száguldó kocsik közt halad valamerre, néha elütik, de felkel, majd elszántan tovább megy, mormol valamit, levetkőzik, megáll az út közepén, majd egy hátulról érkező autó nekicsapódik és teljesen összetörik, amíg a pucér felsőtestű úriember sértetlenül áll. Mindeközben az előadóművészünk teljesen civilen sétál a vászon előtt, leül, feláll, tébolyog, a vásznat simogatja.

Az ezt követő jelentben már nagyobb szerepet vállal: leveti a blúzát, nadrágszíjával összeköti kezeit, és szabályosan befal egy mikrofont, majd két 45-fokban lefektetett ajtólapra festi rá a török holdat és csillagot.

Hátrafekszik, és most következik az a pillanat, amikor felcsillan a remény, hogy egy erős előadásnak leszünk a tanúi. Így valami olyan elementáris hangot képez a félig lenyelt mikrofonnal, amitől borsózni kezd a hátam, majd mindezt tovább emeli azzal, hogy vergődni kezd, nagyon erős tehetetlenséget fejez ki, kínt, fetrengést a szabadulásáért. Csakhogy ezt sem lehet nézni tíz percen át, mert sajnos olyan ráérősen vívódik, hogy a nevetségessé teszi magát, pedig biztos vagyok abban, hogy nem ez a szándéka. A többi jelenet hasonló alapelven működik, művészünk leül, fekszik, máshova áll, megtalál egy erős állapotot, annak egy erős teatrális formát, majd addig ismétli, amíg kifullad. Az előadás legnagyobb hátránya, hogy nem képes fenntartani azt az atmoszférát, amit próbál megtalálni és, ami akár nagyon erős lehetne.

A csupa negatívum ellenére azért mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a színész fizikai felkészültségét, és veszélyes játékmódját, melyben egy pillanatig sem kíméli magát: csapódik, vergődik, és belső sebeit is felszaggatja. Csupán azt sajnálom, hogy ezeket a pozitív kvalitásait nem öntötte egy élvezhető formába.

Tamás István